Diab-Pont Magazin

nálunk minden a cukorbetegekről szól

Legújabb cikkeink

1 1 1 1 1 (1 Értékelés)

A cukorbeteg gyerek szülője – miután nagy keservesen tudatosította, hogy ez egy gyógyíthatatlan nyavalya, illetve igazából nem is betegség, hanem állapot – kétféleképpen viselkedhet.

Nem mondhatnám, hogy könnyű volt elfogadni: cukorbeteg lett a lányom. Kilencéves volt, ma tizenkettő – akárhogy számolom is, három éve élünk együtt az inzulinnal. Élünk, és ez szó szerint értendő, hiszen a gyermekkori (I. típusú) cukorbetegség kifejezetten "családcentrikus". Ezt minden ironikus felhang nélkül állíthatom, az érintett szülők pontosan tudják, hogy mire gondolok. Nem az öröklődésre, hiszen ehhez a mai orvostudomány szerint nincs sok köze. Inkább arra a döbbenetre, amit az első adag inzulin beszúrása jelent. És a következményekre.

Nálunk jómagam "diagnosztizáltam" a bajt. Sajnos. De ki tudja mi történik, ha nem újságíró, hanem például atomfizikus vagyok?! Az atomfizikusok ugyanis ritkán találkoznak a cukorbetegség tüneteinek leírásával. Az újságíró esetleg. Én például azért, mert alig néhány hónappal azelőtt írtam a problémáról. Mégis szörnyű érzés volt, hogy éppen a mi örökmozgó lányunk...! A lubochòai endokrinológiai intézetben (érdemes megjegyezni a nevét, lévén tájainkon a legjobb) aztán már hiába könyörögtem, a vércukorszintmérés után azonnal szúrták... Egy hónapba tellett, míg – úgymond – beállították a kicsi inzulinadagját. Szerencsémre odaköltözhettem hozzá a szanatóriumba, mint szülő és mint tolmács, aki részt vesz a "Cukorbetegek ellátása" tanfolyamokon. Szabad időnkben hegyet másztunk – elsőre meg is szidott érte az osztályos orvos, de azután megmutattam neki bizonyos amerikai szerzők cukorbetegek sportolásáról szóló, frissen kiadott kötetét, amiből úgy gondolta, igenis teljes mélységében felfogtam a dolgot – pedig dehogy! A túrákat mindenesetre folytathattuk, megtűzdelve mesedélutánokkal és kártyacsatákkal. S mindeközben azt tanulgattuk, hogyan tovább, ha majd hazamegyünk.

Rémisztő volt. A kicsi szent fogadalmakat tett, hogy cukorkát egy szemet sem, én meg tökéletes odaadással igeneltem. A jegyzeteim rendben, a cukorbetegségről minden létező könyvet összevásároltam, inzulint is szúrok, ha kell (igaz, előzőleg kispárnán gyakoroltam)... Még jó, hogy Lubochòán tanítják, szoktatják a gyerekeket, önellátók legyenek, mire hazakerülnek! Vagy fél év és a drága Mészáros doktor úr türelme kellett hozzá (ő ma az ipolysági kórház gyermekosztályának főorvosa), hogy a lányom vércukorszint-ingadozásának kezelése napi rutinná lett.

A cukorbeteg gyerek szülője – miután nagy keservesen tudatosította, hogy ez egy gyógyíthatatlan nyavalya, illetve igazából nem is betegség, hanem állapot – kétféleképpen viselkedhet. Egy, hogy "úgyis mindegy már szegénykémnek, hát csak nem fosztom meg attól a két szelet csokoládétól?!" És kettő, ha használja az eszét! Miután végigveregettem zokogó családtagjaim vállát, megpróbáltam hétköznapi egyenesbe lendíteni magunkat. (Én is hónapokat bőgtem volna át, ha nincs a tudat, hogy valakinek muszáj kézben tartani a dolgokat. És persze, ha nincs a jótékony nyugtató.) Ami a lányomat illeti, az első krízis már a hazatérésünk estéjén elérte. Ült a szobájában, az ágya szélén, és némán bámulta a szemközti falat. A zajos örömet, hogy "végre itthon!", mintha nyomtalanul elfújták volna. "Valami baj van, kicsim?" – kérdeztem némileg ügyetlenül, mire ő csak annyit felelt: "Vedd le! A képemet, a falról. Nem akarom látni, milyen volt, amikor még egészséges voltam!" Hát, képzelhetik! De aztán teltek a hónapok, és mi szépen megfeledkeztünk a cukorbetegségről. Vagy inkább beépült az életünkbe?! A család mindenesetre még soha nem étkezett ilyen rendszeresen és egészségesen. Cukor helyett cukorpótló, méz helyett mézpótló – úgy egyébként pedig mindent ehet velünk a kislány (persze a megfelelő időben, és megfelelő mennyiséget). Blankának nem kell magyarázni, hogy figyeljen magára. Már az elején megbeszéltük, hogy a cukorbetegség igenis gyógyítható lesz, mire ő felnő! Csak nem rontja el az esélyeit a szófogadatlanságával?!

Közölve a szerző engedélyével.
Az eredeti cikk az Új Szó 2001. augusztus 25-i számában jelent meg.